Ahogy ott ülünk a koros diófák árnyékában, lábaink előtt a Tolnai-dombság gyönyörű lankái. Ameddig a szem ellát, szőlőtőkék sorakoznak rendben, ahogy illik. A vesszők – így szeptemberben – már roskadoznak az ínycsiklandó gyümölcstől.

Beszélgetőtársam Lendvai Katalin, annak a férfinek az unokája, aki a hátunk mögötti – csendben, de büszkén álló – présház “szülőatyja” volt. A présházé, mely 1957 óta ajándékozza meg a családot rengeteg örömmel, nyugalommal, feltöltődéssel, no meg friss gyümölccsel.

Az asztalon családi fényképek…

Kotzián Orsolya: Mesélj, kérlek, hogyan került a család tulajdonába a Tamási szőlőhegy e gyöngyszeme? Mióta a művelitek?

Lendvai Katalin: Anyai nagyszüleim vásárolták az 1200 négyszögölnyi területet 1957-ben. A földek termelőszövetkezetbe kényszerítése után csak ez a lehetőség maradt a vidéki embereknek, hogy művelhessék kertjeik. Ekkor épült a présház.

Nagyanyám mesélte, hogyan hozták fel nagyapámmal az építőanyagot lovaskocsin, a földúton. Akkoriban még nem volt betonút, esőben, hóban „gyalogvagysehogy” volt a járás. A mindössze 25 négyzetméter alapterületű házikó téglából épült, fala tapasztott sár kívül, még az eredeti. Ahogy nagymamám tanított, évente lemeszelem én is.

KO: Gyerekkorodban sok időt töltöttél itt, kinn a hegyen?

LK: Igen, rengeteget és örömmel dolgoztunk a szőlőben: nagymamám, szüleim és én is.  Az építő nagyapámmal sajnos már nem találkozhattam: meghalt, mire megszülettem. (Egyébként születésem örömteli híre is a szőlőben érte nagymamámat.) Gyerekkoromban nem értékeltem túlzottan a helyet, a nagyvárosok vonzottak, a nyüzsgés, a pezsgő élet. Igaz, ezt a kilátást sem vettem észre: a munkára figyeltünk, s elfedték a körbenőtt bokrok, hajtások, a fák.

Három vágó szőlő volt rajta (csemege- és borszőlő), gyümölcsfák, és kukoricát is termeltünk itt. Egészen 2000-ig. Ma már a szőlőből, sajnos, csak néhány tőke maradt meg.

KO: Mi történt húsz évvel ezelőtt?

LK: Édesapám súlyos beteg lett, és döntenünk kellett, hogy mi legyen a szőlővel. 2000 nyarán, a halála előtti napon valamiért kimentünk nagymamámmal a szőlőbe. Leültünk szomorúan a ház elé és körbenéztünk. Akkor már meghirdettük a házat eladásra – gondolván, hogy ekkora területet nem fogunk tudni megművelni apukám segítsége nélkül. Érkeztek is a potenciális vevők. 35 éves voltam ekkor. S ahogy ott ültünk, hirtelen a bokrok közt feltűnt a csodálatos kilátás egy apró szeletkéje. Ekkor vettem észre, hogy mit akarok én itthagyni…

Megdöbbentem. Végiggondoltam gyorsan, hogy tudnánk továbbvinni, megtartani a házat. Hazamentem és ezt mondtam apukámnak: „Édesapa, nem adjuk el a szőlőt.” Szemében örömmel válaszolta: „Látom, kezd megjönni az eszed, kislányom!” És ebben a tudatban halt meg. Innentől mindenre az ő és az egész család iránti szeretet és tisztelet kötelezett…

KO: Minden vég kezdet is egyúttal… Mi történt ezután?

LK: Bár a szőlőt javarészt ki kellett vágni, 2001-ben nekiálltunk a ház felújításának. Amit tudtunk, saját kezűleg végeztük el. Új tetőt kapott, teraszt alakítottunk ki, belül átszereltettük a villanyvezetékeket, újravakoltuk a falakat, leburkoltuk a két helyiséget. Az eredetileg szőlőfeldolgozásra használt helyiség pedig konyha lett. Magam festettem kint, bent minden nyílászárót, bútort. A berendezést, dekorációt gondos tervezés előzte meg.  

A szoba, konyha mennyezete lambériás lett. A konyha gerendái eredetileg szabadon álltak, akkor ugyan elfedettem, de ma már ismét kibontanám, hogy gyönyörködni lehessen benne.

KO: Amikor kijöttök – mert rendszeresen jártok ide – gyakran megérint a hely szelleme?

LK: Szeretteink, akik közül már senki nincs az élők sorában, jelen vannak a tárgyakban, emlékekben. Most, hogy ők nincsenek, én lettem a “ház őrzője”.

Gyermekeimet is próbáltam kicsi koruktól rászoktatni, hogy szeressék, becsüljék ezt az egyetlen családi örökséget. Rendszeresen hívják barátaikat ide, s remélem, teljesítik majd a kérésem, hogy akárhová vetődnek az életükben, ettől a kis “birtoktól” sose válnak meg.

Nekünk ez nem csupán egy présház, de lélekkel bír, beszélünk hozzá, köszönünk és megköszönünk neki sok mindent. Megköszönjük azokat a nyugodt, boldog, energiával feltöltő időket, amellyel rendszeresen megajándékoz, valahányszor meglátogatjuk. És még ennyi év után is – amikor megérkezünk – mindig rácsodálkozunk a lenyűgöző tájra, mely minden évszakban más arcát mutatja nekünk.

A környező erdők sziluettje a dombokon nekem olyan, akár a kék ég alatt hullámzó zöld tenger…

Ugye, hogy jól döntött Katalin, amikor továbbvitte a családi örökséget?

Amennyiben szeretnél még több hazai otthonba és kertbe bepillantani, akkor iratkozz fel hírlevelünkre és csatlakozz felületeinkhez! 
Facebook oldalunk: A vidéki Ház
Csoportunk: A vidéki Ház – közösségi csoport
Posztolj, véleményezz, kérdezz bátran!